Bárczi Ildikó temetésére

Tisztelt Gyászoló Család! Kedves Barátaim!

Óhatatlanul jelentéktelenné zsugorodik a világi búcsúztatás egy vallási szertartás után. A gyászmise, az egyházi temetés mélyebb és nagyobb dolgokat érint, mint a halott pályafutásának története. Ott már arról van szó, hogy mi lesz ezután.

Most, amikor az egyetemi Tanszék, Intézet és Kar nevében búcsút veszek Bárczi Ildikótól, nem a testéből eltávozott lélekkel, de nem is evilági életrajzával foglalkozom, hanem azzal, ami világi szempontból is halhatatlannak tekinthető ebből a nagyszerű életből. Azzal, ami nem romlandó belőle, miként a test: Bárczi Ildikó szellemi hagyatékával.

Azzal vigasztalom magamat is, Önöket is, hogy a tudós szelleme, ahogy Petrarca tanítja, közöttünk marad. Bárczi Ildikó igazi tudós volt, és bármily fiatalon, 50 éves kora előtt ragadta el közülünk a halál, olyan jelentékeny tudományos életművet hagyott ránk, mely nemcsak terjedelmileg, hanem gondolatanyagában is súlyos. A rendelkezésemre álló percben csak az életmű merész korszerűségére hívom fel a figyelmet.

Bárczi Ildikó műve jó példa arra a nietzschei követelményre, hogy a jó filológus a múlt tanulmányozásával a saját korának kérdéseire akar feleletet találni. Megfordítva is igaz: a múlt megértéséhez épp az visz közel, ha megértjük a saját korunkat. Vita magistra historiae.

Michelet és Burckhardt óta a reneszánsz fogalma alaposan megváltozott. Azt, hogy olasz humanisták fölfedezték az elsüllyedt ókori műveltséget, ma már csak az egyik tényezőnek tekintjük. Azt is mellé tesszük, hogy az emberiség megalapozott tudásra tett szert a Földgolyó felszínéről és közvetlen környezetéről, a Naprendszerről. Azt is, hogy elterjedt a könyvnyomtatás, létrejöttek a szabadon látogatható óriáskönyvtárak, és általánossá váltak a magánkönyvtárak. Azt is, hogy a 16. századi művelődésben roppant hatékonyan közvetített eszmerendszerek csatája zajlott. A mai ember a reneszánsz kort akár úgy is láthatja, mint az előző információrobbanás korát.

Bárczi Ildikónak a közelmúltban megjelent hatalmas monográfiája, az Ars compilandi feltárja a prédikációszerzés ama későközépkori és korareneszánsz műfogásait, amelyeket csak a következő információs forradalom, a mi korunk felől nézve lehetett felismerni. Művét a szerző az ELTE reneszánszkutató és bölcsészinformatikai műhelyeinek tagjaként alkotta meg. A jelenkor (vagyis az internetes szövegkritikai kiadások készítésének tapasztalata) felől nézte és értette meg a 15–16. század fordulójának információkezelési eljárásait, miközben a régi módszereket a maga mai feladatainak megoldásában hasznosította.

A 15. századi alkotó értelmiségiek egyháziak voltak. Sokuknak állandó munkát jelentett a prédikációk készítése. Bárczi Ildikó úgy találta, hogy a prédikácószerzők alapjában nem lineárisan olvasható könyveket, nem olvasmányokat, hanem afféle – mai szóval – adatbázisokat, gazdagon és hierarchikusan tárgymutatózott segédeszközöket használtak munkájuk során. Amire nem mutatott a tabula, az a prédikációszerző számára alig létezett. Művében Bárczi Ildikó működtethetővé tette, nagy mélységig feltárta a későközépkori-korareneszánsz szerző virtuális könyvtárát, felfedezte szövegalkotó eljárásait, amelyek meglepően emlékeztetnek a mi mai szövegkezelési módszereinkre.

Az ifjúságnak Bárczi Ildikó arra is példát mutatott, hogy a (tudományágunkban még mindig észlelhető) nemzeti bezárkózás rossz út. Magyar irodalomtörténeti eredményeit nemcsak itthon publikálta. Tavaly egy nagy tanulmánya például francia nyelven, egy kiváló ferences folyóiratban jelent meg.

Bárczi Ildikó 2005-ben a BIÖP tanárvásárán

Ennyi volna hát a vigasztalás. A test elporlad, a lélek eltávozik, a szellem azonban velünk marad. Ez a tudós jutalma.

Csakhogy nem hat a gyógyszer. Nem hat a vigasztalás. Hiányzik Ildikó.

Villanyleveleket böngészek számítógépem merevlemezén.

Szeptember 18-án megkérem Ildikót, hogy a reneszánsz mesterszak előkészítésében segítsen. Azonnal készségét jelenti, ugrik, segít, ahogy mindig. Még nem sejtünk semmit.

Október 10-én látom első nyomát a betegségnek:

„Kedves Kollégák, honapi összejövetelünket betegségem miatt el kell halasztanunk, november 6-ára.”

Viccelődve válaszolok:

„Kérlek, ne plagizáld az én megfázásomat!!!”

Még akkor nem tudjuk, hogy nem csupán megfázásról van szó. Ildikó válasza okt. 16-án mégis baljós:

„a betegség-veszélyben nem nagyon szeretnélek felülmúlni... pedig napokig csikorogva forogtak csak a szemeim a gödreikben a láztól.
Te már meggyógyultál?” – érdeklődik kedvesen, miközben pedig ő szenved, én nem.

Október 31-én szétküldi reneszánsz doktori szemináriumának programját a félév hátralévő részére. Doktorandus-előadásokat tervez. Novemberben Bíbor Máté, Radó Cecília, Parádi Andrea fog előadni, decemberben Laczkó Eszter, Rajhona Flóra, Berhidai Piusz és Lovas Borbála. Még fogalma sincs róla, hogy milyen súlyos a betegsége, pedig már komoly panaszai vannak. (Egy szóval sem említi őket.)

November 5-én egy 16. századi költő kéziratáról érdeklődik. Másnap újra, mert elfelejtettem válaszolni. 17-én a II. félévi órák tervezésével foglalkozik. Panaszkodik, hogy ezúttal csak szemináriumi beosztást kapott, és piros betűkkel jelzi, szinte követelve, hogy előadást is szándékozik tartani. Persze csak elírás történt, ez rögvest tisztázódik. 25-én a Bölcsészinformatikai program ügyében ír, melynek vezetését ő vette át.

Decemberben meglátogatom a kórházban. Még nem kezdték el a kemoterápiát, az első kezelést aznap délutánra tervezik. Az előcsarnokban beszélgetünk, nem a kórteremben. Persze ideges. Ismerteti az átültetés várható menetrendjét. Elkeseredik, amikor megtudja, hogy a kezelés után nagyon hosszú gyógyulási időszak várható, amíg immunrendszere helyreáll annyira, hogy ő újra hallgatói közé mehessen. De addig is irányíthatja fiatalokból álló kutatócsoportját, s ő maga is kutathat. Derűlátóan tervezgeti a nagydoktori védést, majd a habilitációt.

Januárban látom újra, immár a kórteremben. A kezelés szörnyen meggyötörte. Infúziót kap a tüdejét ért fertőzés ellen, mely roppant fájdalmassá teszi a lélegzést. Ölében laptop, mobil internetkapcsolattal. Súlyt helyez arra, hogy betegsége ellenére a tavaszi Rebakucs-ülésszak előkészítéséből ne hagyják ki tanszékünket, melyet ő képvisel. Asztalán hatalmas korrektúra. Olyan vékony a karja. Öngúnnyal a Louvre-ban látható egyiptomi Írnokéhoz hasonlítja saját fejét. Én csak azt látom, hogy milyen törékeny, és milyen szép.

Akkor látom utoljára. Utóbb hallom, hogy állapota tovább romlik. Akkor már nem veszi föl a telefont. Én nem merek többé bemenni. Madas Edit és Rajhona Flóra hozza a híreket.

Tanszéki dolgozószobáját Ildikó az utolsó években ifjúsági kutatólaborrá alakította át. Most elárvult doktorandusok gyülekezőhelye. Ildikó ugyanolyan kitűnő és sikeres tanár volt (már a középiskolában is), mint amilyen nagyszerű kutató. De nemcsak a tanítványok, hanem a magamfajta öreg tanárok se tudunk mit kezdeni Ildikó nyugtalanító távollétével. Nem tudunk belenyugodni elvesztésébe. Minden tanszéki program őhozzá kapcsolódik. Sok doktorandus kifejezetten az ő tanítványa. A reneszánsz mesterszak terve az ő óráin alapul. A tanszék publikációs listájának ő a büszkesége. És mind ehhez nem voltak sztár-allűrjei, hanem mindig megbízhatóan dolgozott, és jókedvűen és rengeteget. Ami pedig a legfontosabb a tudományos életben: mindig meg lehetett inni vele egy kávét. (Igaz, hogy akkor meg rögtön rá akart volna gyújtani, mesterét, Tarnai Bandit követve. Akihez most még egy dologban csatlakozott.)

Bele kellene nyugodnunk, hogy meghalt, hiszen ez az élet rendje, de erre képtelenek vagyunk. Annyira szeretett dolgozni, és olyan magas színvonalon, hogy rengeteg tennivaló kapcsolódik közvetlenül az ő személyéhez, s ezért mindig az ő emlékével találkozunk, pontosabban ővele magával. Ő jelöli ki feladatainkat. Átvesszük doktorandusait, szakdolgozatíróit. Haader Lea, a kollégák és tanítványok folytatják és befejezik OTKA-kutatását. Elkezdjük feldolgozni ránk szakadt szellemi örökségét. Hogy ehhez a feladathoz hozzálássunk, áprilisban két konferenciát szentelünk Ildikó emlékének. A Régi magyar irodalom tanszéken, a Reneszánsz doktori programban, a Bölcsészinformatikában hosszú ideig mindent Ildikó személye fog meghatározni. Ildikó hihetetlen aktivitást fejtett ki, mindenütt ott volt, és mindenütt ott is marad. Föl akarjuk hívni, emailt akarunk írni neki, ajtaján kopogtatunk.

Hiába próbáljuk megvigasztalni magunkat, nem fog menni. Ami történt, nem fér bele a fejünkbe. Ahogy József Attila mondja:

...érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.